• Ha a támogatottad elkezd mesélni a nehézségeiről vagy éppen örömeiről, pár percig csak csendben hallgasd, érezze, hogy figyelsz rá.
• Szabj határt a panaszkodásnak, mert a „ventilláció” egy idő után inkább „lehúz, mint felemel”.
• Elég, ha visszajelzed, hogy érted a másik ember nehézségét („Igen, látom, hogy ez sok feszültséggel tölti el…” „Sajnálom, hogy ennyire tehetetlennek érzi magát ebben a helyzetben…”).
• Biztosítsd afelől, hogy jelen helyzetben az érzéseivel nincs egyedül. Sokan átélik, osztoznak benne.
• Odafigyelés, jelenlét: ezt tudod adni. A problémáit teljes mértékben megoldani sajnos nem fogod tudni.
• Csak akkor adj tanácsot, javaslatot, ha a hiányzó információ biztosan segíthet az adott helyzeten.
• Egyéb esetben inkább ne tegyél javaslatokat (pl. „Miért nem hívja fel a lányát?” „Használja pihenésre a felszabadult időt!”…stb.) Az ilyen jellegű javaslatok inkább rólunk szólnak, mint a másikról. Könnyen lehet, hogy segítség helyett akaratlanul rontasz a helyzeten.
• Még a jóindulatú, biztatásnak szánt mondatok is ( „Tessék erősnek maradni…” „Nem kell annyira elkeseredni, jobb lesz ez…”) a másik érzelmeit kérdőjelezik meg, illetve azt üzenik, hogy nem lehet őt megérteni. Kerüljük ezeket a mondatokat.
• Abban az esetben, ha bizakodásáról, reményeiről mesél és hitelesen osztozol benne, ezt nyugodtan kifejezheted.
• Biztosítsd arról, hogy újra visszatérsz (ha ez reális). Lehetőleg azt is mondd meg, hogy kb. mikor vagy várható. Ez biztonságot ad, kapaszkodó a jövőben.
• Abban az esetben, ha nem te térsz vissza vagy nem vagy biztos abban, hogy személyesen felkeresi őt valaki a közeljövőben, adj konkrét elérhetőséget (telefonszám, email cím), ahova fordulhat, hogy a kapcsolattartás lehetőségét biztosítva érezze.
Pataki Éva és Dr. Futó Judit